Valami, ami már lényük rejtett zugaiban eddig is meg volt, most még erősebben került a felszínre. A pop. No nem az apró kis pukkanásokról van szó, azokból ugyan most is van épp elég, hanem a populáris formáról, mint vezérelvről.

A 'Domenica' egy kitartott hangmassza, amiből egyszercsak valami egészen felismerhető forma bontakozik ki, magával ragadóan, komponáltan, de még véletlenül sem felváltva a vele párhuzamosan jelenlevő improvizációt. A kettő közt nincs szoros kapcsolat, így nincs konfrontáció sem. Persze mindennek eljő az ideje. A hangok súlyossá válnak, s megindul a tusakodás. De ez sem tarthat örökké. Feszes ütemek kell, hogy formálódjanak, amit nem árt távíróval is tudatosítani, még mielőtt a szerkezet teljesen szét nem esne.

A 'Novembre' keletkezés szempontjából előbbre való, úgy egy hónappal. Mindjárt egy olyan darabbal indít, melyet az improvizációk közül előtörő gyönyörű dallam „visz el”. Majd egy house darab kerül elő, némileg torzítva, felszálkásítva. Szaggatások, Residents-féle vokál, apróbb szétesés a popularitás útvesztőjén. De a főszerep hamarosan ismét az ütemeké lesz, melyek a viszonylag szabályos felől egyre inkább a tört, durvább, drilles ritmusképletek felé csúsznak el. Míg nem feloldásként egy vidámkodó, pörgős, néhol fúvóssal kísért csipogós darabot kapunk, mely amint azt a feszes ritmus megengedi, rögvest átvált egy alacsonyabb sebességre.

Mintha minden hang a harmónia evidenciájáról szólna, lett légyen annak forrása akár egy durva eredetű zaj, vagy épp egy olyan hangsalak, mely efféle értő kezek között hétköznapi szépséggé válhat.

(Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem az utóbbi idők - a szónak nemesen sokértelmű jelentésében vett - legszebb lemeze. Újra meg újra felépít, s nyomban idézőjelbe is tesz.)