Dokumentáltan első anyaguk, már azok közül, ami a külvilág számára hanghordozón is rögzült. A kiadó a Jason Kahn igazgatta, zürichi bejegyzésű Cut.

6 hosszú lélegzetvételű darab, melyet a relatíve csupasz formák jellemeznek. Fel-felsejlik benne némi indusztriális felhang, olykor még meditatív zöngék előcsalogatását is megkísérlik, összességében azonban az anyag egészét furcsa mód valami sötétség lepi. Nem mintha ez bármikor is jellemezte volna a csapatot (akár mentalitásban, akár zeneszerzési metodikában), mégis ami passzol rá, az egyfelől a „dronology” címke, ahogy ezt jobb/rosszabb helyeken szokták titulálni, melynek hatását egyébiránt a 60-as évek zenei úttörőitől eredeztetik, úgymint Tony Conradtól, LaMonte Youngtól és Terry Rileytól. Szóval egyrészt ez a hosszan kitartott monoton búgás, másrészt a nehézkes, búgó fátyol alól kikandikáló hol elektroakusztikus, hol glitch kísérletek. Mindemellett van egy technós íze is a dolognak kicsiben lejátszva, valójában csak úgy reflektálva rá, anélkül, hogy bármit is akarna vele mondani. Az egymást átfedő búgásokon túl pedig kattogások, pattogások, pukkanások, nyikorgások, zakatolások, gerjedések, sercegések elegye e lemez.

A meglevő minimalista váz cseppet sem szentírás. Valami ajánlásféle, vagy még az sem. Valami, amihez viszonyítva rögtönöznek - hol tűszúrásnyi magasakkal, hol alfa hangokkal, hol pedig azzal, miként is hat egy háttérben tartott hangfoszlány a mű egészére, átírja-e annak értelmét, megváltoztja-e annak belső ritmusát. A kérdés tehát számukra mindig is csak az, mennyit bír el egy-egy „szabott” forma. Ha meg nem bírja, hát sebaj. Az improvizációs igény mindenesetre még meglehetősen erős.